Térképhasználat
A térképezés a legrégebbi történeti múltba tekint vissza. A történeti kutatások megállapították, hogy az ember először rajzolt, csak azután írt. Az ősember lakóhelyének környezetét vagy a távolabbi tájakat is lerajzolta, azonban nem tájékozódási célból. A mai térképek ősei a térbeli tudás grafikus ábrázolásaiként segítették az emlékezetet, a kommunikációt és a társadalmi együttműködést.
Ókor és középkor
Az eddig ismert legrégebbi, feltételezhetően térképészeti emlék egy falfestményen lévő várostérkép az anatóliai Çatal Hüyük-ben végzett ásatásoknál került elő. Készítésének idejét radiokarbon vizsgálatok alapján i. e. 6200 körülre teszik. A falfestmény ábrázolási megoldása érdekes: a város épületeit és utcáit alaprajzszerűen ábrázolja. A történelem előtti (prehisztorikus) térképek azonosítása az egyezményes jelrendszer és a feliratok hiánya miatt nehéz. Az olaszországi Val Camonica Bedolina lelőhelyén talált bronzkori sziklarajzot a régészek a környék ábrázolásának tartják.
Vitatható, hogy mit nevezhetünk az első térképnek. A jénai egyetem gyűjteményében szereplő égetett agyagtábla is kétségkívül egyik legrégibbi térképészeti emlék: a 21x18 cm nagyságú, kb. 3500 éves táblácska Nippur városát – az akkori sumér birodalomfővárosát – ábrázolja.
A legrégibb, papiruszra készített ismert térkép I.Széth egyiptomi fáraó idejéből (i. e. XIII. sz.) való. Az egyes objektumokat hieratikus jelekkel írt feliratok is magyarázzák.
Az ókori görög térképek szerkesztői már törekedtek arra, hogy geometriai módszerrel ábrázolják az akkor ismert világ egészét. Az ókoritérképészet legfontosabb képviselője Klaudiosz Ptolemaioszvolt, akinek elsőként sikerült a Föld gömbfelületének egy darabját sík felületen leképeznie, s a ma használatos vetület elődjeként szerkesztési módszereket adott a világtérkép fokhálózatának megrajzolásához.
Ptolemaiosz térképeit 1400-ban Konstantinápolyból Firenzébe vitték és később lefordították ógörögről latinra, majd a 16. század során a térképészek tanulmányozták és megpróbálták belé illeszteni az új földrajzi felfedezéseket.
A középkori térképek nagyon ritkán folytatták az ókori földrajzi hagyományt, amely azonban nem merült feledésbe. A térképek szélein, sőt a beltartalomban is sokszor fantasztikus alakokat vagy vallási tárgyú rajzokat látunk. A középkori térképek Európában elsődlegesen a keresztény világkép szimbolikus kifejezései. Legtöbbjük kör alakú világtérkép. Legismertebb példány a herefordi térkép 1275-ben készült.
A XV. sázadban térképészet fellendülését elősegítették a nagy földrajzi felfedezések, a megélénkült gazdasági élet, a kereskedelem és az áruszállítás fokozódása. Ezek a tényezők követelték a pontosabb, tájékozódásra alkalmas térképeket. Először a tengeri, majd a szárazföldi térképek fejlődtek.
Az újkor
A XVI.században működő Mercator a modern térképészet legnagyobb alakja. 1569-ben megalkotta világtérképét, amelyen a hajózási vonalak, a loxodromák egyenesek voltak. A máig is nagyon népszerű szögtartó hengervetületet később róla nevezték el Mercator-vetületnek. Ő készítette, de fia Rumold Mercator adta ki az első, egységes térképgyűjteményt "Atlasz" néven (1595-ben), amely azonban még ekkor sem volt teljes. Az ebben az időben készült térképeken már a tereptárgyakat is ábrázolják.
A XVIII:századtól kezdve megjelenő térképeken számos tartalmi változás észlelhető. Megkezdődtek a nagy területet felölelő, részletes topográfiai felmérések. Elsősorban a katonai szempontok voltak indítékai a háromdimenziós, a domborzatot jól érzékeltető ábrázolási módnak.
A topográfiai térképek a XX.század elejétől kezdődően fotogrammetriai terepfelméréssel készülnek. Az állami alaptérképek (kataszteri és topográfiai térképek) mellett egyre többféle tematikus térképet adnak ki a nagyközönségnek is. A nyomtatott térképek mellett a számítógéppel készített első digitális térképek az 1960-as években jelentek meg. Ezzel új korszak kezdődött a térképészetben.